Azért a kultúrdiplomatából is kifigyel néha a photoshop-kalandor. Csigó Péter Túl balon és jobbon analízise régen várt, hiánypótló ötletfelvetés a „hogyan tovább Magyarország”-topik történetében. Igen, nincs tovább, itt az idő az alternatívák csomósodására – vallja a szerző, és ez nagy valószínűséggel éppen így is van. Kis adalék: azért nem ártana, ha mindez legalább teoretikusan tartalmazná a választópolgárok számára láthatóvá válás tervét.

A „milla” ugyan utalás a millióra, de rendszerkritikusként is tudvalevő, hogy óriási a különbség a látszattömeg és az alapszervezeti bázis hatékonysága között. A „zöld”, a „liberális” és az „európai” a politikai aktivitás terén talán még az LMP-vel együtt sem teszi ki az orbánizmus egyik legrettentőbb szörnyeként szabadjára bocsátott, új választási szisztéma által az egekbe feltolt országos listaállítási keretszámot. Gondoljuk csak át: az alig harmadennyit megkövetelő, előző jelöltállítás lécét is csak „csudálatos” segítséggel tudta megugrani az LMP. Az aktivitás pedig – amint azt a blogger is állítja – éppen, hogy jelentősen csökkent.

Természetesen rendszerkritikus alternatíva elképzelhetetlen a rendszerkritikus erők valós együttműködése nélkül, ám mégis érdemes néhány szót vesztegetni a tömegek számára könnyedén elérhető politikai dimenziók helyére is. Érdemes áttekinteni ebből a szempontból a szerző infografikáját:

A megoldást kutató számára mi tűnik fel azonnal? Óriási az üresedés a „koordinátarendszer” origója körül. Érthető a magyarázat, miszerint az egyre szélsőségesebbé váló társadalmi és gazdasági környezet természetszerűen a szélsőséges politikai válaszlépést felmutató erőknek kedvez. Ám valós ellenpólusa-e a „kartellrendszert” kiszolgáló erőknek a rendszerellenesség? Ez a szélsőség nehezen érthető az átlagpolgár számára – nem is beszélve arról a politikai ámokfutásról, amit az utóbbi két évtizedben a pol. „liberalizmus” nevében hajtottak végre ismert elkövetők.

A „rendszerellenesség”, az „öko-alternatíva”, a „köztársaság-újradefiniálás” a bizonytalanok számára gumifogalmak, nem adnak olyan közös platformot, ami markáns arcot adhat az új ellenzékiségnek. Nyilván a cikksorozat következő elemeiben előkerül ez a paradigma, de figyelembe kell venni: a a rendszerkritikus erőtérnek csomósodás első ütemétől határozott, egyedi és megkülönböztethető arculat felé kell elmozdulnia. A megoldás nem adódik önmagától, de ha kicsit figyelmesebben megnézzük a grafikát, fájó a feketeség az említett origó körül. Ha kijelöljük, ilyesmit kapunk: